Első nagy lépés a gyógyulás felé

2016. szeptember 13.

Tegnap ismét terminem volt a klinikán. Végre egy nagy lépést megtettem, hogy elkezfődhessen a gyógyulásom. 

9:30-ra kellett mennem eredetileg, de mivel a nagyobbik lányomat szintén 9:30-ra kellett vinni Stuttgartba az új iskolájába, így én hamarabb érkeztem. Én kipattantam az autóból, a férjem pedig tovább ment a gyerekekkel. Ez persze nem is volt baj, mert még fel kellett ugranom az ambulanciára a táppénzes papíromért, amit múlt héten elfelejtettem, és kellett még a beavatkozás előtt beszélnem az orvossal, mert hogy a kisebbik lányom mikor szedjen össze egy övsömört, ha nem most. Múlt hét óta ezen rágtam magam, hogy vajon ez áthúzza e a terveket, de szerencsére nem húzta.

Nem sokkal 9:30 előtt bemehettem a "lábadozóba", ahol át kellett öltöznöm a kórházi köpenybe. Utána kaptam egy branült, kérdeztek még pár dolgot, aminek keretében kiderült, hogy a műtőben ismét van egy magyar kolléganő. Na ennek megint nagyon örültem. Úgy látszik, segítenek nekem odaföntről. Mert bár sok mindent megértek, azért ez így nagyon megnyugtató.

10h körül én kerültem sorra. Körülöttem mindenkit helyi érzéstelenítésben műtöttek, én kivétel voltam. A doktornő szerint és szerintem is, a pánikbetegségem miatt jobbnak láttuk az altatást, így engem egy vénás injekcióval és maszkkal altattak. Emlékszem a korábbi altatásaimra, azok nagyon gyorsan mentek, de most valahogy lassabban aludtam el. Izgultam, és éreztem, hogy ezerrel ver a szívem.

Arra ébredtem, hogy a fejem felett lévő monitor a pulzusom ritmusában csipog és aztán kb. 10 percenként a vérnyomásmérő is automatikusan elindult. Amilyen lassan aludtam el, az ébredésem is lassan haladt. Persze lehet, hogy csak nekem tűnt úgy. Bár mire annyira magamhoz tértem, hogy a telefonomra ránéztem, már fél 12h volt. Jobb kulcscsontomnál hideg homokzsák. Rátették a műtéti területre, ahova betették a Porth katétert. Sokat olvastam róla, szeretik az orvosok és a betegek is. Így legalább nem a karomat kell szúrkálni, amikor majd a kemót kapom. Azt hiszem, ezen a téren is szerencsés vagyok. Azt olvastam, hogy Magyarországon évente 2-3db-ot fedez a Tb. kórházanként. A többi beteg meg megveheti 50-60 ezer forintért. Szóval, ott akinek esetleg nincs szerencséje vagy pénze, annak menjenek tönkre a vénái. Miért nem lehet a betegeknek megkönnyíteni a kezeléseket?!?! Sőt, ez a nővéreknek és sz orvosoknak is kényelmesebb, nem beszélve a betegekről. Boldog vagyok, hogy itt olyan lehetőségem van, hogy ez magától értetődő, hogy a beteg ilyen kütyüt kap. 

Miután rendesen magamhoz tértem, jött a doktornő, elmondott még pár dolgot, aztán lassan készülődhettem. Még akartam beszélni a magyar műtősnővel, hogy biztosra menjek. Sikerült is beszélnünk. Elmondta, hogy minden rendben volt, simán nent minden. Jó érzés volt, hogy magyarul is megerősítették.

Dél körül el kezdtem készülődni. A férjem odakint már tűkön ült. Nagyon ideges volt, tele van feszültséggel. Azt mondta, hogy nem akar elmenni ilyenkor és rossz, hogy nem tud ott lenni, mert mindig van valami egyéb intézni való. De ez van. Ez a nagy család mellékese. Mindig van valami.

Megosztás a facebookon

Türelem gyakorlása

2016. szeptember 8.

Tegnap 13:20-ra volt terminem a klinikán. Ismét a férjem és most a három kisebbik gyerekem volt a kísérőm. A férjem semmiképp nem maradna otthon, pedig éjszakás a héten és alig tud aludni miattam, a gyerekeket meg nem tudjuk kire hagyni. A nagyobbik lányom, aki amúgy a középső, mert hogy 3 lányom van összesen, szóval ő meg jön fordítani, ha kellene. Úgy mentem oda, hogy ma kapom a Porth katétert, aztán hamar kiderült, hogy dehogy..., ma csak az előzetes megbeszélés van. Pedig már úgy izgultam és úgy készültem rá. Ehelyett először egy hölgy magyarázta el, hogy mi hogy fog történni, hányra kell jönni, meddig fog tartani, és mutatott egy mintát, hogy milyen kütyü is lesz bennem "személyes segítőként" a következő hónapokban. A középső lányom tehát bejött velem..., na ő "rosszul" van az ilyenektől. Kirázta a hideg is, mikor belegondolt. Nekem meg semmi furcsa nincs benne, nem idegenkedek tőle. Szinte teljesen természetesnek veszem, hogy ez most bennem lesz. Csak ez a várakozás... Hogy még 5 nap mire azt megkapom, és utána még 3, mire kezdünk...

Erről a megbeszélésről föl kellett menni az altató orvoshoz, ott is megbeszélni a dolgokat. Hétfőn 9:30-ra kell mennem. Előtte se enni, se inni. Mégiscsak egy altatás lesz, még ha rövid ideig is fog tartani. Viszont a pánikom miatt ez jobb, mintha helyi érzéstelenítésben csinálnák. Egyedül a vérnyomás gyógyszeremet vehetem be egy korty vízzel, de azt is korán. Gyanítom azért a nyugtatóm sem fog elmaradni... Mire itt végeztünk, jól elcsúsztunk időben, mert az onkológiai megbeszélés 14:00-kor lett volna. Közben a kicsi fiam egy percre nem ült le, úgyhogy vele Apa rohangált ide-oda. Még jó, hogy van egy játszó helység is, bár amikor onnan tovább kellett menni, akkor meg volt ám a hiszti.

Szóval irány az onkológia. Sűrű elnézéseket kértem, hogy késtünk, de mondták, hogy semmi probléma. Kaptam egy csomó papírt megint. Megmutogatták a kezelő szobákat, a várószobát, ahol majd lehet enni, kávézni. Nem tudom Magyarországon is így van e, de itt az ásványvizet, kávét, joghurtokat kiteszik a betegeknek és ingyen elvehetik, amennyit akarnak. Természetesen vihetek majd bármilyen enni valót, ha én azt akarok, de ha nem, akkor ez mindig ott lesz. Egyébként az osztályon is amikor bent feküdtam, az ásványvíz (és a szerintem egyik legjobb minőségű) és a kávé, tea mindig a betegek rendelkezésére áll, korlátlanul.

Még lemérték a súlyomat, mert azt is folyamatosan követni kell. A mérleg nem a barátom, bár az utóbbi 5 hétben az étrend változtatás miatt 5 kilót fogytam. A férjem már most aggódik, hogy nehogy gond legyen miatta, mert anno a doktornő még mondta is, hogy most külön jó, hogy van rajtam plusz. Hát én nem aggódok, mert még így is van 20 kiló, amiből fogyhatok. Na meg nem azért fogyok mert nem eszek, hanem mert éheztetem a daganatot. Nem kap cukrot, és szénhidrátot is nagyon keveset a korábbiakhoz képest. Kaptam egy csomó receptet a gyógyszerekre és igen, parókára is. Na azt még nem tudom, hogy azt hogy fogom viselni. Lehet, hogy majd akkor omlok össze?! Elmodták még, hogy mik lesznek/lehetnek a további mellékhatások, amiket már anno a kivizsgáláskor az osztályon is elmondott a doktornő. De most írásos formában is adtak tájékoztatást. Hurrá!!! Lesz mit lefordítanom. Tanulom a nyelvet... :-D

Kértem igazolást a nyelvsuliba, mert sajnos most emiatt azt is szüneteltetnem kell. Eleget kell segíteni majd amúgy is, nem akarom még ezzel is terhelni a Családot, na meg magamról tudom, hogy úgysem tudnék odakoncentrálni. Így azt tervezem, hogy jövőre, miután túl vagyok a kezeléseken, műtéten és meggyógyultam, a pici fiam úgyis megy oviba, majd akkor folytatom és befejezem. Mert IGEN, MEGGYÓGYULOK!!!

Csak kezdjük már el!!!

Mire végeztünk, én totál lefáradtam, ahogy a gyerekek is, a férjem meg szerintem állva tudott volna aludni, de kitart. És azt mondta: "ezt vállaltuk, úgyhogy természetes, hogy csinálja velem".

Ma megint beszéltünk bergévivel messengeren. Nagyon várom, hogy jöjjön. Még mindig olyan hihetetlen, hogy itt lesz velem. De már most tudom, hogy sokkal nyugodtabb leszek. Hatalmas segítség és hatalmas lelki támasz. Ő is mindig türelemre int, mikor valami miatt aggódok. Mostanában rendszeresen azon, hogy a csomó még mindig nől... És ugye még mindig időben vagyok?! Haladnék már az egésszel, de ezt a pár napot még ki kell várni.

Férjem is kellően izgul. Sokszor feszült, ingerült, türelmetlen. Ma megérintette a csomót és amikor az Anyukájával beszélt utána telefonon, azt mondta neki, hogy "már ő fél tőle". Ritkán beszél a betegségemről... Máig nem tudja szerintem feldolgozni. Ő fél a másik végetedménytől, ami nekem meg sem fordul a fejemben, úgyhogy mondtam is neki, hogy mivel 11-es a sorsszáma, nekem csakis a jóra gondoljon. Azt "teremtse" meg!!! De persze megértem. Inkább magamat nem értem. Mintha fel sem fognám a dolog súlyosságát. Persze lehet, hogy ez a jobb, így ténykeg csak a gyógyulásra koncentrálok. Nekem Élnem kell és meg kell gyógyulnom!!!

Csak kezdjük már el!!!

Megosztás a facebookon

Amikor olyat kapsz, amire nem is számítasz...bergévi!!!

2016. szeptember 6.

Eltelt pár nap, mióta kijöttem a klinikáról. A fejfájásom elmúlt és a szédelgéseim is. Drága nagylányom, bergévi (Ő Évi, de ebben maradtunk időközben, hogy róla így fogok írni) és az flp-s doktornő szerint az étrendi változásomnak lehet nagyon köze a szédelgéseimhez. Mert ugye erőteljesen lecsökkentettem a szénhidrát bevitelt is, hozzáadott cukrot meg egyáltalán nem használok. Persze azért ennek pozitív hatása is van, mert lassan 5 kiló mínusznál tartok. A vérnyomásom is visszaállt a régi kerékvágásba.

A mellem fájdogálása szinte pont 14 napra múlt el a biopsziától számítva. Viszont az utóbbi napokban azt vettem észre, hogy nyilalgat a csomó. Amellett, hogy továbbra is nől, még ez is... Van egy sejtésem, amit bergévi is megerősített, hogy azért nyilalgat, mert éheztetem és próbál harcolni. Na de tőlem nem fog enni kapni, az tuti!

Közeledik a kezelés kezdete, úgyhogy nagyon izgulok. Holnap megyek és beültetik a Porthot. Utána menni kell a megbeszélésre. Nagyobbik lányom(a középső), jön velünk, hogy ha esetleg valamit nem értenék, akkor tud segíteni. Ő sokkal jobban beszéli a nyelvet, mint én. Irigylem is emiatt az összes gyerekemet.

Hétvégén a férjem a gyerekekkel kifestette a nappalit és a gyerekszobát, most hétvégére meg a hálószoba van betervezve, így mire kezdődik a kemó, a lakás tiszta és friss lesz. Ez is jó lesz. Jó érzés a tisztaság, bár én nem vagyok és soha nem is voltam egy tisztaság mániás, de az utóbbi időben jobban zavar a kupi. Pedig a törpénk mellett nem sok esélyünk van. Egyik helyen rendet rakunk, megy a másik helyre, ha ott is rendet rakunk, megy vissza. Tipikus körforgás... De majd csak kinövi :-)

Ma délelőtt hatalmas meglepetésben volt részem. Olyan gesztust kaptam, amire nem számítottam, de nagyon-nagyon sokat jelent most ezekben a pillanatokban!!!

Bergévi kijön hozzám(!!!), hogy velem legyen az első kemó kezelésen és utána itt marad 1-2 napot velem. Bőgtem az örömtől, mert annyira jól esett, hogy így áll hozzám. Amikor elmondtam a férjemnek, azt éreztem, hogy most egy kicsit ez őt is megnyugtatta. Mert itt lesz velem egy olyan ember, aki nem csak beszél a dolgokról, de saját tapasztalatból tudja amit tud. 

Egész nap lelkesített a gondolat. Nem tudom eléggé meghálálni bergévinek. Ő azt mondta, ha meggyógyulok, az neki pont elég lesz. Hát naná, hogy meggyógyulok!!! 

A suliban nem voltunk legjobb barátnők, csak simán el voltunk, jóban voltunk, mint osztálytársak. És erre 25 évvel később, miközben a 25 év alatt semmit nem tudtunk egymásról, most ilyen közel kerültünk egymáshoz. Hihetetlen, hogy egy betegség mire képes az emberek életében. Örökké hálás leszek, amiért bergévi így mellettem áll és ennyit segít.

KÖSZÖNÖM bergévi!!!!! :-)

Megosztás a facebookon

További vizsgálatok (Ez most hosszabb lesz...)

2016. augusztus 25.

23-án, kedden reggel 8h-ra kellett bemennem a klinikára, hogy befeküdjek 2-3 napra, amíg ki/átvizsgálnak. Minden ment a maga útján, a felvételkor azonnal elküldtek EKG-ra, ami szokás szerint teljesen rendben volt. Utána mehettem fel az osztályra. Persze a legjobbkor értünk fel, mert épp vizit, meg takarítás, meg megbeszélés és minden volt. Így az ágyamat kicsit később kaptam meg, de hogy addig se "unatkozzak", lekísért az egyik nővérke mellkas rtg-re, aztán meg a teljes hasi ultrahangra. Na ott sírtam először, mikor a doki azt mondta, hogy minden rendben és minden tiszta, nincs áttét a hasüregi szerveken sehol. Még a nővérke is majdnem elsírta magát, nagyon drukkolt nekem. Tisztára olyan volt, mint én 23 évvel ezelőtt, mikor kórházban dolgoztam :-) Olyan lelkes, kedves, aranyos volt, pont, amilyennek egy ilyen helyzetben lennie kellene sok nővérnek. 

Nem sokkal ezután megkaptam az ágyamat, úgyhogy a férjem és a két legkisebb gyerekem elmehettek haza. Férjem addig nem akart elmenni, amíg az ágyamat meg nem kaptam, így vártak. Na azt nem mondom, hogy türelmesen, pláne a törpém. Mert ő 2 percre nem tud nyugton maradni. :-)

Hoztak nekem ebédet, amit épp, hogy megettem, már megint jöttek is értem, hogy menjek szív ultrahangra. Nincs megállás, menni kell. Muszáj mindent megnézni minél hamarabb. Ott szerencsére megint megnyugtattak, hogy a szívem rendben van, neki lehet menni simán a kemónak. Ez persze nem jelenti részemről azt, hogy semmit nem fogok pluszban tenni. Már ezt is megbeszéltük Évivel. Szedem szépen a vitaminokat, hogy kivédjük, megelőzzük a problémákat. De azért jó volt egy kardiológustól is hallani, hogy rendben van a szívem.

Vizsgálat után szépen visszabattyogtam az ágyamhoz, hogy végre szusszanjak egy kicsit. Fárasztó tud lenni ennyi vizsgálat hirtelen. És az agyam is kezdett fáradni a sok német beszédtől, amit meglepő módon szinte mindent megértettem. Na túl sokat nem pihentem, mert jöttek, hogy akkor irány a kontrasztanyagos MRT vizsgálat. Ettől kicsit tartottam, mert bár soha semmire nem voltam allergiás, azért mindig azt mondom, hogy "soha ne mondd, hogy soha". Előre sosem lehet tudni. Kérdezték, hogy szeretnék e nyugtatót, de végül nem volt rá szükség. Mivel nem volt ismetetlen teljesen a vizsgálat, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. Kb. a vizsgálat feléig a szokásos kopogó, zakatoló, kattogó hangok mentek. Akkor megkérdezték, hogy minden rendben van e, én meg mondtam, hogy igen. Aztán mondták, hogy akkor most 1 perc szünet, aztán folytajuk 8 percig a kontrasztanyagos vizsgálattal. Ok, rendben, jöhet... Ahhhaaaaa....., na ez nem volt valami szuper. Ahogy elindult a kontrasztanyag, hirtelen olyan érzésem volt, mintha bepisiltem volna. Aztán elindult a gép... Hát ez valami iszonyat volt. Nem volt kattogás meg a többi, hanem borzalmasan fájó vijjogás volt. A fejem azonnal megfájdult, az arcom el kezdett zsibbadni, elindult a pánikom. Igyekeztem elterelni a figyelmemet, dúdoltam, beszéltem magamhoz, hogy minden rendben van és ez a vizsgálat most kell. De alig vártam, hogy vége legyen. Azért a végére minden enyhült, a zsibbadás is elmúlt, de mikor feltápászkodtam, azért kicsit szédelegtem. Mondtam is a nővérnek, hogy először borzalmas volt, de aztán helyre jöttem. Azt mondta, hogy ügyes voltam. Kicsit szédelegve visszamentem a szobámba és végre pihenhettem, mert több vizsgálat nem volt erre a napra.

Fél 5h körül egyszer csak beállított a férjem a pici fiunkkal. Azt mondta, hogy ébredés után nagyon keresett, úgyhogy meló előtt még beszaladt vele. 6h-kor pedig jött Zsuzsi barátnőm (ő dolgozik a másik klinikán) a lányommal meglátogatni. Kiültünk beszélgetni és én egyszer csak el kezdtem zsibbadni, szédülni. Azt hittem, hogy lefordulok a székről, nagyon megijedtem. Szóltam is Zsuzsinak, ő meg a nővéreknek, akik azonnal bekísértek az ágyamhoz, megmérték a vérnyomásomat. Ami persze az egekben, úgyhogy ismét "helló pánikroham". Kellett hozzá jó 20 perc, mire kezdtem jobban lenni. Közben beszélt hozzám Zsuzsi, igyekezett megnyugtatni. Na meg megjegyezte, hogy még mindig tele vagyok feszültséggel és nem adom ki magamból. Igaza van! :-( El kezdtem sírni, de 3 percnél tovább most sem ment. Pedig olyan jó lenne egy jó nagyot zokogni,és akkor talán tényleg megkönnyebbülnék.

Az éjszaka jó nyugtalanul telt. Rengeteget forgolódtam és hajnalban, talán fél 5h lehetett, már ébren voltam. Még hátra volt a csont scintigráfiás vizsgálat. Ott még bármi lehetett, úgyhogy még nem lehettem nyugodt. Épp hogy befejeztük a reggelit a szobatársammal, már jöttek is szólni,, hogy mehetek a kontrasztanyagért. Mivel látták, hogy hamar belerázódtam a helyi környezetbe, már nem kellett kísérgetni, mentem egyedül. Doki bácsi beadta az anyagot és a lelkemre kötötte, hogy a következő 2 órában megiszok minimum 1 liter vizet, hogy minél jobban szét tudjon terjedni a kontrasztanyag. Ezzel nem is volt gond, durván másfél litert ittam meg. :-) 

Nem egész két óra múlva szóltak is, hogy akkor mehetek a vizsgálatra. Megint egy gép, amiről nem tudtam, hogy milyen lesz..., de szerencsére ez egy jóval kényelmesebb és halkabb vizsgálat volt. Először az egész testemet pásztázta át a gép, aztán az utolsó 3 percben a fejemet. A vizsgálat után egy doktornő azonnal kiértékelte a felvételt és behívott az irodájába. Na ott azt hittem, hogy össze is esek, úgy megijedtem. De aztán szerencsére azt mondta, hogy minden tiszta, minden rendben van. Mivel először nem értettem pontosan, hogy mit mondott, így visszakérdeztem, hogy akkor minden ok, és csak az az egy csomó van? És hatalmas örömömre és megkönnyebbülésemre azt mondta, hogy igen, csak az az egy van, minden más tiszta. Naná, hogy megint elsírtam magam. Így mentem vissza az ágyamhoz. A szobatársam egyből kérdezte, hogy mi lett, én meg repesve mondtam, hogy minden ok, és közben szinte zokogtam az örömtől. 

Azonnal fölhívtam Anyut meg a férjemet és persze Zsuzsit is, Évinek meg írtam messengeren. Nagyon megkönnyebbültem.

Délután elhívott a doktornő beszélgetni. Berajzolgatott valami vonalakat, méreteket, fényképeket csinált, közben jókat nevettünk. Aztán jött a komolyabb része a dolognak. Elmondta, hogy mennyi és milyen kemót fogok kapni milyen elosztásban és hogy mikor kezdődik. Na erre megijedtem, mert hogy anno a biopszia után azt mondta az ottani doktornő, hogy a következő héten ugye befekszek, aztán két héten belül meg is kapom az első kemót. És ez most csúszik egy hetet. Mert először kapok egy Porth-katétert, amit beültetnek bőr alá a kulcscsont alatti területre, és akkor nem a karomat kell majd szúrkálni, hanem az intraporthon keresztül kapom a kemót. Legalább 5-ször megkérdeztem szegényt, hogy tuti nem lesz gond a csúszás miatt? Tuti, hogy időben leszek akkor is? De mindig azt mondta, hogy igen, nyugodjak meg, időben lesz minden. Aztán felmerült a haza menetelem, mert ugye a vizsgálatokkal készen voltam. Csakhogy a scintigráfiás vizsgálat radioaktív, így kicsi gyerek közelébe nem mehetek. Ezt ugye a kicsi fiammal még nem lehet megértetni, úgyhogy az éjszakát emiatt még bent töltöttem.

A férjem azért meló előtt megint beszaladt, mert aggódik folyamatosan. Mikor visszaértem a szobámba, miután lekísértem, meglepetésszerűen pont bejött hozzám egy aranyos, kedves MAGYAR főorvos "bácsi". Úgy kb. velem egyidős lehet :-) Azt mondta, hogy hallotta, van itt egy magyar hölgy és úgy gondolta, szívesen beszélgetne vele. Én persze nagyon örültem neki. Amúgy is terveztem, hogy megkeresem, mert a nőgyógyászom meg az asszisztensnő is említette, hogy van itt egy magyar orvos. De megelőzött :-) Jó volt hallani magyarul is a dolgokat, és megbeszéltük, hogy segít nekem pszichológust találni, mert olyan jó lenne már a pánik betegségből is rendesen kigyógyulni, meg valószínűleg emiatt a betegség miatt is jól fog jönni. Természetesen őt is megkérdeztem, hogy nem lesz e gond, hogy később kapom a kemót, de ő is azt mondta, hogy nem. Ő is látta a papírjaimat, leleteket, eredményeket, és az a véleménye neki is, hogy teljesen időben vagyok. És abban is bíznak, hogy mivel a daganat gyorsan nől, így talán majd a kezelésre is gyorsabban fog reagálni, azaz leállítja magát és hamar fog zsugorodni.

A szobatársamat nagyon irigyeltem mert neki jóindulatú daganata volt, és meg tudták műteni. Már túl van rajta. De nagyon aranyos és kedves volt végig, sokat beszélgettünk és nagyon drukkol nekem. Ha valamit nem jól mondtam, kedvesen kijavított. Így jó ám a nyelvet tanulni. :-)

Az utolsó éjszakám nyugodtan telt, jól aludtam. Végre picit megnyugodhattam, ha nem is teljesen. Az még sajnos odébb van picit. De az apró örömök sokszor fontosabbak tudnak lenni. Viszont megint el kezdtem szédelegni, meg fájt a fejem, úgyhogy gyorsan szóltam a nővérnek, hogy mérjünk már egy vérnyomást. Na most meg a béka feneke alatt volt, a jóég tudja, hogy mitől. 9-10h között volt egy vizit, ott megkaptam a kimenőmet, úgyhogy hívtam is a férjemet. Ő már nem tudott otthon várni, úgyhogy addigra már a klinika közelében voltak. Reggel még a magyar doki bácsi is beugrott, adott egy névjegykártyát, hogy ha bármi van, akkor nyugodtan hívjam vagy írjak e-mailt.

Hazafelé is végig szédelegtem, nagyon nem éreztem jól magam. Itthon épp hogy beléptünk, leraktam a cuccokat az ágyra, melléjük dőltem és úgy ahogy voltam, el is aludtam. Miután felébredtem, írtam Évinek, hogy mi a helyzet. Akkor írta, hogy a kontrasztanyagok leviszik sokszor a vérnyomást. Ó de jó!!! Én meg még bevettem a vérnyomáscsökkentő gyógyszert is. Így nem csoda, hogy minden bajom volt. Innentől mértem a vérnyomásomat, mielőtt bevettem a gyógyszert. De most este csak egy felet vettem be és még így sem voltam jól, mert persze ma is volt egy pánikrohamom, amikor a férjem indult volna dolgozni.

Remélem, hogy hamar visszarázódok és a mellem fájdogálása is elmúlhatna, mert még mindig fájdogál.

Megosztás a facebookon

Feszöltség és félelem a köbön

2016. augusztus 22.

Csütörtök óta a félelmem még inkább fokozódott. Persze az is lehet, hogy ez most egy iszonyú erős izgalom. Most már nem amiatt, hogy kiderül a baj, mert azt már ugye tudom, hanem hogy "csak" ez az egy csomó legyen és amúgy minden ok legyen velem. Évivel szinte naponta beszélünk vagy írkálunk messengeren. Mindig igyekszik megnyugtatni és rengeteg infót mondani. Közben persze a fejemben káosz a köbön. Már nem tudom sokszor, hogy mit szabad ennem vagy épp mit nem.

Egy másik nagyon kedves ismerősöm azon a klinikán dolgozik az onkológiai osztályon, ahol a most két éves törpém született. Ő is rengeteget segít, mert az elmúlt évek alatt sokat tapasztalt. Megnyugtatott, hogy az a klinika, ahova kerültem (Esslingen), az egyik legjobb,és hogy az ő osztályuk is összedolgozik velük, úgyhogy abszolút képben van, hogy ott mi és hogyan történik. Mivel ő tökéletesen érti németül is az orvosi dolgokat, hiszen 30 éve már itt él, itt járt egyetemre, stb..., szóval ő lefordítja nekem a kapott papírokat. Az esslingeni klinikán egy tündér az asszisztensnő, és átfaxolta Zsuzsinak a másik klinikára a papírjaimat, hogy ő is át tudja nézni és el tudja mondani nekem pontosan, hogy most akkor hol is tartunk. Így nagyjából tudja is, hogy most mi fog következni, és ezeket vasárnap meg is tudtuk beszélni.

Pénteken beszéltem egy nagyon régi Barátnőmmel telefonon, aki most már 5 éve Angliában él. A beszélgetésünk közepette egyszer csak "megvilágosodtam", de úgy határozottan. Most már pontosan tudom, hogy ezt a betegséget miért kaptam, illetve kaptuk, mert hogy ezt a férjemmel közösen kaptuk. Pár hónappal ezelőtt volt egy nagyon csúnya vitánk. Olyanokat vágott a fejemhez, amiket úgy érzem, hogy talán sosem fogok tudni megemészteni. Azóta lebeg közöttünk a szétválás lehetősége. Nem tudom, hogy Ő érzi e, mert nem beszéltünk róla, de akkor ott engem nagyon megbántott. És ez volt azt hiszem az utolsó csepp a pohárban. Úgy érzem, hogy ez a dolog akkor és ott indult el, hogy figyelmeztessen engem/minket. Remélhetőleg még teljesen időben, legalábbis az orvosok ezzel bíztatnak. Azt meg hogy észrevettem, na ezt a pici fiamnak köszönhetem!!! Hogy miért? Mert ő rendszeresen belém könyökölt, és csak a bal oldalamon szeret feküdni, a jobb oldalon nagyon ritkán fekszik. Akkor is miatta nyúltam "oda", hogy kényelmesen tudjon odabújni hozzám.

Szombaton megint összekaptam a férjemmel. Nem akar hinni azokban a dolgokban, amikben én igen. Na ez most nagyon nem jókor jött. Az ilyen vitákra most tényleg nincs szükségem. Viszont egy dologban hirtelen nagyon megváltoztam... Kimondom, ami a lelkemet nyomja. Eddig nem tettem, mert elég volt a vitákból az előző kapcsolatomban. És mert nem akartam esetlegesen megbántani a férjemet. De akkor Ő miért teszi?!?!?!? A végén annyira elfajult a dolog, hogy amikor vasárnap éjszakára dolgozni ment, az sms váltások közepette eljutottunk oda, hogy rendben, akkor Ő végig csinálja velem a harcot, aztán ha úgy döntök, akkor elmegy és elválunk. Én meg már annyira kiakadtam, hogy közöltem vele, hogy nem kell azt se megvárnia, mehet most rögtön, majd végig csinálom egyedül. Jól egymásra zúdítottuk a dolgokat, végül az utolsó sms-ére már nem is válaszoltam. Nem volt kedvem tovább folytatni a diskurzust, bántott az egész helyzet.

 

Megosztás a facebookon

Harcra fel!!!

2016. augusztus 18.

Tegnap kellett telefonálnom az eredmény miatt. Reggel idegesen, kissé remegve ébredtem, aztán fel s alá mászkáltam. Ideges voltam. 10h körül kérdezte a férjem, hogy nem telefonálok? Mondom nem merek... És el kezdtem sírni. Átölelt, próbált megnyugtatni és hogy bármi is van, minden rendben lesz. Nem volt ő sem nyugodt, aggódott, de nem akarta mutatni. Aztán nagy nehezen rávettem magam és telefonáltam. Az asszisztensnö azt mondta, még nem látja, hogy kész van e az eredmény, vissza fog hívni. Remek... Izgulás tovább... De rossz érzésem volt...

Elmentünk vásárolni és egyszer csak csörgött a telefon... Az asszisztensnő volt. Nekem pedig továbbra is rossz érzésem... Azt mondta: "sajnos nincs jó híre. Holnap be kellene jönni 12h-re a dontornőhöz megbeszélni a további kezeléseket, műtétet. Annyit tud mondani, amivel esetleg könnyíthet, hogy gyakori az ilyen probléma és napi szinten foglalkoznak vele, úgyhogy higgyem el, hogy mindent megtesznek." Én pedig ott álltam a bolt közepén és zokogtam... A férjem rám nézett és a szemében láttam, hogy na most ő is megijedt. Erre nem számított... Én igen, úgyhogy pár perc után megráztam magam. És csak az járt a fejemben, hogy meggyógyulok! Más alternatíva nem létezik!

12h előtt kicsivel be is értünk a klinikára. Szinte azonnal mehettem is be a doktornőhöz. Leültetett, és először csak rám nézett. Mivel szinte pontosan éreztem, hogy mit fog mondani, ahogy leültem, elsírtam magam. Azonnal igyekezett megnyugtatni. A magyarul beszélő asszisztens jött fordítani, ha esetleg valamit nem értenék, de majdnem mindent megértettem. Ő is nyugtatott. Nagyon nem kellett, gyorsan megráztam magam. Mondtam nekik, hogy valahol éreztem és számítottam rá. Elmondták, hogy jövő héten be kell feküdnöm 2-3 napra, hogy kivizsgáljanak, van e áttét és hogy milyen állapotban vagyok a kezeléshez. Mert hogy ez bizony rosszindulatú rák. És jön 6 hónap kemó, aztán műtét, aztán sugár. De ezt majd a kivizsgálás fogja megerősíteni, hogy miből mennyi és hogyan. Aztán megkérdezte a doktornő, hogy van e kérdésem. Nekem csak annyi volt, hogy "időben vagyok e", és hogy "mit kell tennem, hogy a lehető legjobban felkészüljek a kezelésre"? Határozottan azt monda, hogy abszolút időben vagyok és ezeket végig csinálom és minden rendben lesz. Istenem, legyen igazuk!!! Csak az a fontos, hogy meggyógyuljak. 

Mikor kijöttem a rendelőből, az asszisztensnőt kísértem, hogy a szükséges papírokat odaadja. Meglátott a férjem és akkor már ő is szembesült a ténnyel, hogy baj van. Megzuhant... Nem mondott semmit, de láttam és éreztem rajta. Hazafelé a kocsiban kérdeztem tőle: "Te gondoltad volna?" Azt mondta nem, ezt soha. Végig azt hitte, hogy egy jóindulatú valami. Könnyezett a szeme. Kétségbe esett...

A reakcióm és ahogy kezelem az egész helyzetet, mindenkit meglep. Őszintén szólva még saját magamon is meglepődök. Én nyugtatgatok mindenkit. Anyut is felhívtam, mikor kijöttünk a klinikáról, ő is összeomlott szegény. A barátnőim (4 nagyon fontos barátnőm van) szintén ledöbbentek, sírtak és egyből mondták, hogy jönnek hozzám. Imádom Őket!!! Én is mennék hozzájuk, ha bármi olyan lenne!

Most, hogy most már hivatalosan is tudom, semmi más nem számít, csak az, hogy legyőzöm a betegséget és meggyógyulok!!!!!!!!! Csak ez jár a fejemben, ha épp rágondolok. 

Megosztás a facebookon