Harcra fel!!!

2016. augusztus 18.

Tegnap kellett telefonálnom az eredmény miatt. Reggel idegesen, kissé remegve ébredtem, aztán fel s alá mászkáltam. Ideges voltam. 10h körül kérdezte a férjem, hogy nem telefonálok? Mondom nem merek... És el kezdtem sírni. Átölelt, próbált megnyugtatni és hogy bármi is van, minden rendben lesz. Nem volt ő sem nyugodt, aggódott, de nem akarta mutatni. Aztán nagy nehezen rávettem magam és telefonáltam. Az asszisztensnö azt mondta, még nem látja, hogy kész van e az eredmény, vissza fog hívni. Remek... Izgulás tovább... De rossz érzésem volt...

Elmentünk vásárolni és egyszer csak csörgött a telefon... Az asszisztensnő volt. Nekem pedig továbbra is rossz érzésem... Azt mondta: "sajnos nincs jó híre. Holnap be kellene jönni 12h-re a dontornőhöz megbeszélni a további kezeléseket, műtétet. Annyit tud mondani, amivel esetleg könnyíthet, hogy gyakori az ilyen probléma és napi szinten foglalkoznak vele, úgyhogy higgyem el, hogy mindent megtesznek." Én pedig ott álltam a bolt közepén és zokogtam... A férjem rám nézett és a szemében láttam, hogy na most ő is megijedt. Erre nem számított... Én igen, úgyhogy pár perc után megráztam magam. És csak az járt a fejemben, hogy meggyógyulok! Más alternatíva nem létezik!

12h előtt kicsivel be is értünk a klinikára. Szinte azonnal mehettem is be a doktornőhöz. Leültetett, és először csak rám nézett. Mivel szinte pontosan éreztem, hogy mit fog mondani, ahogy leültem, elsírtam magam. Azonnal igyekezett megnyugtatni. A magyarul beszélő asszisztens jött fordítani, ha esetleg valamit nem értenék, de majdnem mindent megértettem. Ő is nyugtatott. Nagyon nem kellett, gyorsan megráztam magam. Mondtam nekik, hogy valahol éreztem és számítottam rá. Elmondták, hogy jövő héten be kell feküdnöm 2-3 napra, hogy kivizsgáljanak, van e áttét és hogy milyen állapotban vagyok a kezeléshez. Mert hogy ez bizony rosszindulatú rák. És jön 6 hónap kemó, aztán műtét, aztán sugár. De ezt majd a kivizsgálás fogja megerősíteni, hogy miből mennyi és hogyan. Aztán megkérdezte a doktornő, hogy van e kérdésem. Nekem csak annyi volt, hogy "időben vagyok e", és hogy "mit kell tennem, hogy a lehető legjobban felkészüljek a kezelésre"? Határozottan azt monda, hogy abszolút időben vagyok és ezeket végig csinálom és minden rendben lesz. Istenem, legyen igazuk!!! Csak az a fontos, hogy meggyógyuljak. 

Mikor kijöttem a rendelőből, az asszisztensnőt kísértem, hogy a szükséges papírokat odaadja. Meglátott a férjem és akkor már ő is szembesült a ténnyel, hogy baj van. Megzuhant... Nem mondott semmit, de láttam és éreztem rajta. Hazafelé a kocsiban kérdeztem tőle: "Te gondoltad volna?" Azt mondta nem, ezt soha. Végig azt hitte, hogy egy jóindulatú valami. Könnyezett a szeme. Kétségbe esett...

A reakcióm és ahogy kezelem az egész helyzetet, mindenkit meglep. Őszintén szólva még saját magamon is meglepődök. Én nyugtatgatok mindenkit. Anyut is felhívtam, mikor kijöttünk a klinikáról, ő is összeomlott szegény. A barátnőim (4 nagyon fontos barátnőm van) szintén ledöbbentek, sírtak és egyből mondták, hogy jönnek hozzám. Imádom Őket!!! Én is mennék hozzájuk, ha bármi olyan lenne!

Most, hogy most már hivatalosan is tudom, semmi más nem számít, csak az, hogy legyőzöm a betegséget és meggyógyulok!!!!!!!!! Csak ez jár a fejemben, ha épp rágondolok. 

Megosztás a facebookon