Feszöltség és félelem a köbön

2016. augusztus 22.

Csütörtök óta a félelmem még inkább fokozódott. Persze az is lehet, hogy ez most egy iszonyú erős izgalom. Most már nem amiatt, hogy kiderül a baj, mert azt már ugye tudom, hanem hogy "csak" ez az egy csomó legyen és amúgy minden ok legyen velem. Évivel szinte naponta beszélünk vagy írkálunk messengeren. Mindig igyekszik megnyugtatni és rengeteg infót mondani. Közben persze a fejemben káosz a köbön. Már nem tudom sokszor, hogy mit szabad ennem vagy épp mit nem.

Egy másik nagyon kedves ismerősöm azon a klinikán dolgozik az onkológiai osztályon, ahol a most két éves törpém született. Ő is rengeteget segít, mert az elmúlt évek alatt sokat tapasztalt. Megnyugtatott, hogy az a klinika, ahova kerültem (Esslingen), az egyik legjobb,és hogy az ő osztályuk is összedolgozik velük, úgyhogy abszolút képben van, hogy ott mi és hogyan történik. Mivel ő tökéletesen érti németül is az orvosi dolgokat, hiszen 30 éve már itt él, itt járt egyetemre, stb..., szóval ő lefordítja nekem a kapott papírokat. Az esslingeni klinikán egy tündér az asszisztensnő, és átfaxolta Zsuzsinak a másik klinikára a papírjaimat, hogy ő is át tudja nézni és el tudja mondani nekem pontosan, hogy most akkor hol is tartunk. Így nagyjából tudja is, hogy most mi fog következni, és ezeket vasárnap meg is tudtuk beszélni.

Pénteken beszéltem egy nagyon régi Barátnőmmel telefonon, aki most már 5 éve Angliában él. A beszélgetésünk közepette egyszer csak "megvilágosodtam", de úgy határozottan. Most már pontosan tudom, hogy ezt a betegséget miért kaptam, illetve kaptuk, mert hogy ezt a férjemmel közösen kaptuk. Pár hónappal ezelőtt volt egy nagyon csúnya vitánk. Olyanokat vágott a fejemhez, amiket úgy érzem, hogy talán sosem fogok tudni megemészteni. Azóta lebeg közöttünk a szétválás lehetősége. Nem tudom, hogy Ő érzi e, mert nem beszéltünk róla, de akkor ott engem nagyon megbántott. És ez volt azt hiszem az utolsó csepp a pohárban. Úgy érzem, hogy ez a dolog akkor és ott indult el, hogy figyelmeztessen engem/minket. Remélhetőleg még teljesen időben, legalábbis az orvosok ezzel bíztatnak. Azt meg hogy észrevettem, na ezt a pici fiamnak köszönhetem!!! Hogy miért? Mert ő rendszeresen belém könyökölt, és csak a bal oldalamon szeret feküdni, a jobb oldalon nagyon ritkán fekszik. Akkor is miatta nyúltam "oda", hogy kényelmesen tudjon odabújni hozzám.

Szombaton megint összekaptam a férjemmel. Nem akar hinni azokban a dolgokban, amikben én igen. Na ez most nagyon nem jókor jött. Az ilyen vitákra most tényleg nincs szükségem. Viszont egy dologban hirtelen nagyon megváltoztam... Kimondom, ami a lelkemet nyomja. Eddig nem tettem, mert elég volt a vitákból az előző kapcsolatomban. És mert nem akartam esetlegesen megbántani a férjemet. De akkor Ő miért teszi?!?!?!? A végén annyira elfajult a dolog, hogy amikor vasárnap éjszakára dolgozni ment, az sms váltások közepette eljutottunk oda, hogy rendben, akkor Ő végig csinálja velem a harcot, aztán ha úgy döntök, akkor elmegy és elválunk. Én meg már annyira kiakadtam, hogy közöltem vele, hogy nem kell azt se megvárnia, mehet most rögtön, majd végig csinálom egyedül. Jól egymásra zúdítottuk a dolgokat, végül az utolsó sms-ére már nem is válaszoltam. Nem volt kedvem tovább folytatni a diskurzust, bántott az egész helyzet.

 

Megosztás a facebookon