Első nagy lépés a gyógyulás felé

2016. szeptember 13.

Tegnap ismét terminem volt a klinikán. Végre egy nagy lépést megtettem, hogy elkezfődhessen a gyógyulásom. 

9:30-ra kellett mennem eredetileg, de mivel a nagyobbik lányomat szintén 9:30-ra kellett vinni Stuttgartba az új iskolájába, így én hamarabb érkeztem. Én kipattantam az autóból, a férjem pedig tovább ment a gyerekekkel. Ez persze nem is volt baj, mert még fel kellett ugranom az ambulanciára a táppénzes papíromért, amit múlt héten elfelejtettem, és kellett még a beavatkozás előtt beszélnem az orvossal, mert hogy a kisebbik lányom mikor szedjen össze egy övsömört, ha nem most. Múlt hét óta ezen rágtam magam, hogy vajon ez áthúzza e a terveket, de szerencsére nem húzta.

Nem sokkal 9:30 előtt bemehettem a "lábadozóba", ahol át kellett öltöznöm a kórházi köpenybe. Utána kaptam egy branült, kérdeztek még pár dolgot, aminek keretében kiderült, hogy a műtőben ismét van egy magyar kolléganő. Na ennek megint nagyon örültem. Úgy látszik, segítenek nekem odaföntről. Mert bár sok mindent megértek, azért ez így nagyon megnyugtató.

10h körül én kerültem sorra. Körülöttem mindenkit helyi érzéstelenítésben műtöttek, én kivétel voltam. A doktornő szerint és szerintem is, a pánikbetegségem miatt jobbnak láttuk az altatást, így engem egy vénás injekcióval és maszkkal altattak. Emlékszem a korábbi altatásaimra, azok nagyon gyorsan mentek, de most valahogy lassabban aludtam el. Izgultam, és éreztem, hogy ezerrel ver a szívem.

Arra ébredtem, hogy a fejem felett lévő monitor a pulzusom ritmusában csipog és aztán kb. 10 percenként a vérnyomásmérő is automatikusan elindult. Amilyen lassan aludtam el, az ébredésem is lassan haladt. Persze lehet, hogy csak nekem tűnt úgy. Bár mire annyira magamhoz tértem, hogy a telefonomra ránéztem, már fél 12h volt. Jobb kulcscsontomnál hideg homokzsák. Rátették a műtéti területre, ahova betették a Porth katétert. Sokat olvastam róla, szeretik az orvosok és a betegek is. Így legalább nem a karomat kell szúrkálni, amikor majd a kemót kapom. Azt hiszem, ezen a téren is szerencsés vagyok. Azt olvastam, hogy Magyarországon évente 2-3db-ot fedez a Tb. kórházanként. A többi beteg meg megveheti 50-60 ezer forintért. Szóval, ott akinek esetleg nincs szerencséje vagy pénze, annak menjenek tönkre a vénái. Miért nem lehet a betegeknek megkönnyíteni a kezeléseket?!?! Sőt, ez a nővéreknek és sz orvosoknak is kényelmesebb, nem beszélve a betegekről. Boldog vagyok, hogy itt olyan lehetőségem van, hogy ez magától értetődő, hogy a beteg ilyen kütyüt kap. 

Miután rendesen magamhoz tértem, jött a doktornő, elmondott még pár dolgot, aztán lassan készülődhettem. Még akartam beszélni a magyar műtősnővel, hogy biztosra menjek. Sikerült is beszélnünk. Elmondta, hogy minden rendben volt, simán nent minden. Jó érzés volt, hogy magyarul is megerősítették.

Dél körül el kezdtem készülődni. A férjem odakint már tűkön ült. Nagyon ideges volt, tele van feszültséggel. Azt mondta, hogy nem akar elmenni ilyenkor és rossz, hogy nem tud ott lenni, mert mindig van valami egyéb intézni való. De ez van. Ez a nagy család mellékese. Mindig van valami.

Megosztás a facebookon