Kemo előtti nap

2016. szeptember 14.

Reggel 9h után nem sokkal megérkezett az én meglepetésem, bergévi!!! :-) A stuttgarti Hbf-ra mentünk érte, ahol zokogva öleltük egymást így 25 év után. Hatalmas öröm és megnyugtatás számomra, hogy egy hozzáértő lesz mellettem a következő pár napban. Mert ő tapasztalatból tudja a dolgokat, és tudom, hogy bármit kérdezek, a megfelelő tájékoztatást és útmutatást fogom kapni, ahogy eddig is kaptam a távolból. 

Természetesen azonnal csináltunk pár fényképet, mert a lelkére kötötték, hogy mindent dokumentáljon. Ő ugyanis otthon önkénteskedik és a tudását szívesen átadja sok más embernek is. Naná, hogy segítek neki ebben.

Hazafelé az autóban már el kezdtük a maratoni beszélgetést, ami durván 3 nap lesz, mert szombaton reggel sajnos vissza kell mennie. De én ezért a 3 napért és az összes segítségéért hálás leszek egy egész életre. Haza érve ledobáltuk a cuccokat, reggeliztünk, kávéztunk, aztán irány a klinika a Porth miatti kontrollra.

Doktornő gyorsan megnézte és lekezelte a sebemet, átragasztotta friss kötszerrel, aztán mehettünk is. Na a férjem beszólása: "csak ennyi volt? Ezért vártunk 20 percet?", hát ez rányomta a bélyeget a nap hátralévő részére. Hazafelé a kocsiban folytatta a nem éppen kedves stílusát, amitől marha rosszul, kellemetlenül éreztem magam, mert azt gondolom, hogy egy vendég előtt vagy vendéggel, aki segíteni jött nekem/nekünk, azelőtt vagy azzal nem lehet így beszélni, akármit is érez, akármennyire is feszült és ideges. Beszéltem bergévinek az itteni rendszerről, hogy itt mennyi segítséget kapnak az ilyen betegek, hogy ha pl. nem tudja őket senki behozni a kezelésre, akkor nem kell buszozni, vonatozni, hanem jöhet taxival és azt fizeti a biztosító. Na ezt az én férjem magára vette, pedig erről szó nem volt, ő mégis azt szűrte le, hogy én taxival akarok majd jönni. Szóval ebből lett puffogás, durrogás, és mivel bergévi is elmondta, hogy otthon simán egyedül jönnek-mennek az emberek, őt is letámadta. Hát a pofám leszakadt... :-( 

Bergévi viszont kicsi menyugtatott, mert fantasztikusan kezelte a helyzetet. Próbálta a férjemmel megértetni, hogy ő sok ilyen hozzátartozóval találkozott már és mind úgy érzi, hogy kirekesztődik. Meg nehezen fogadják el, hogy itt most nem az számít, hogy a hozzátartozó mit akar, hanem hogy a beteg mit akar. Én soha nem akartam őt kizárni, de néznem kell azt is, hogy a kicsi is egy örökmozgó és neki kivárni 3-5 órát, amíg a kezelés tart, azt ő nem tudja 2 évesen türelmesen kivárni. De ezek sem érdekelték, mert mi az, hogy én nem akarom, hogy ő ott legyen. Továbbra sem akarta megérteni, hogy én ilyet egy szóval nem mondtam. Elszomorított nagyon és emiatt a nap folyamán többször sírtam, mikor bergévivel beszélgettünk. Rosszul esett, hogy nem tudja megadni a tiszteletet sem nekem, sem a vendégünknek, aki csakis miattam utazott ide Magyarországról.

Haza érés után a helyzet a férjem részéről változatlan maradt, ami nekem borzasztóan fájt. Miért nem érzi, hogy ezzel engem is bánt (megint), és ez így nagyon nem helyes. És nem lehet mindent arra fogni, vagy azzal védekezni, hogy ő feszült, ideges, aggódik. Én sok mindent megértek, de most elvileg én lennék a fontos, hogy engem ne bántson lelkileg, mert nekem is erősnek kell maradni és kitartani. Mindenesetre bergévi folyamatosan nyugtat, úgyhogy azért tovább lendülök ezen.

Közben a nagyobbik lányom is haza ért, így bergévivel kettesben el tudtunk menni vásárolni. Jó sokat beszélgettünk, kicsit én is kikapcsolódtam, ami nagyon jól esett. Rengeteg ötletet és tanácsot katam, úgyhogy azt hiszem rendesen fel vagyok készítve. Férjem meg majd lecsillapodik, ha megérti, hogy úgysem akarom ellökni.

 

Megosztás a facebookon