Már a felén túl...

2017. május 30.

Kb. 2 hete nem írtam megint, de a dolgok haladtak a saját medrükben. Volt ez-az, úgyhogy most gyorsan leírom Nektek, mert amúgy állandóan rohangálok, este meg már egyszerűen nincs energiám géphez ülni, telefonon meg nem olyan jó hosszabb szövegeket írni.

A 8. sugárkezelésig minden simán ment, semmi extra nem volt. A 9. alkalommal, május 19-én, viszont amíg vártam, hogy szólítsanak, felfigyeltem egy kicsit nyögdécselős hangra. Nem sokkal később észrevettem, hogy valaki fekszik a váró másik oldalán a székeken. Mellette ott volt egy tolókocsi, így persze már sikerült összeraknom a képet, csak még nem tudtam, hogy mi is a helyzet. Sokat nem kellett várni, hogy kiderüljön, mert jöttek a kezelő asszisztensek és szóltak a néninek, hogy fel kellene kelni és beülni a tolókocsiba, hogy be tudják vinni a kezelésre. Mindezt persze a tőlük megszokott kedvességgel, ami mindig jó érzéssel tölt el. No ami utána jött, az már nem volt annyira kellemes sem látványra, sem érzésre. Egy kb. 50 év körüli néni volt, aki iszonyatosan le volt már fogyva és nagyon-nagyon rosszul nézett ki. Bevitték, aztán nem sokkal később kihozták, mert ugye a kezelés összesen 2-3 percig tart. Akkor már majdnem szemből láttam, de inkább kihagytam volna, mert iszonyatos érzés fogott el. Nem is tudom, hogy hirtelen mi járt a fejemben, csak nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Egy fiatal lány volt vele, talán annyi idős lehetett, mint a nagylányom. Arra emlékszem, hogy a gondolataimban az forgott, hogy az én gyerekeim nem láthatnak ilyen állapotban. :-( Pedig tudjuk, hogy ez nem feltétlenül rajtunk múlik, de akkor is.

Nem sokkal később engem is behívtak. Az agyam zakatolt, a szívem kalapált, de ugye nyugodtan kellett feküdni, mert mozogni egyáltalán nem szabad a kezelés alatt. Na ez akkor nekem alig ment. Sőt, a vége az lett, hogy az utolsó két besugárzásnál az egész testem összehúzódott és csak amikor a gépet kikapcsolták, akkor ernyedtem el. Erre persze beindult a pánikom, amit igyekeztem magamban mormolással legyőzni. Az érzést nem tudtam hova tenni, mert eddig ilyen nem volt. De azt éreztem, hogy iszonyú feszültség lett rajtam az egész történéstől. 

Hazafelé a taxiban meséltem a taxisnak, és majdnem elsírtam magam, annyira megviselt ennek a beteg néninek a látványa. Nagyon rossz állapotban volt, szerintem nem sok lehet neki hátra. :-((

Innentől kezdve a mai napig a feszültség rajtam van. A vérnyomásom szórakozik, mert többször felment 150-160-ra, és vibrál a szemem meg úgy mindenem. Próbálok kikapcsolni, de elég nehéz, úgyhogy párszor be kellett vennem egy fél szem nyugtatót, ha nem akartam, hogy a pánikroham kitörjön. A kezelések nehezebben mennek azóta, mert folyton figyelnem kell, hogy ne mozduljak meg. És persze amikor meghallom a gép hangját a besugárzás alatt, olyankor húzódnék össze, de szerencsére már egyre kevésbé. Próbálom a kéz- és lábujjaimat mozgatni olyankor, meg igyekszem számolni magamban. Valahogy muszáj túl lenni rajta.

Közben a súlyom még mindig felfelé halad. Tegnap voltam megint Herzeptin kezelésen, mert most a péntek szünnap volt, így átrakták hétfőre. Az ottani mérleg sem a barátom... :-((

Ettől függetlenül vasárnap kimentünk a Fildoradoba strandolni a kicsi fiunkkal meg a legkisebb lányommal. Kb. 27 éve nem voltam strandon, és fürdőruha is 13 évvel ezelőtt volt rajtam utoljára, amikor a legkisebb lányommal terhes voltam és a saját kertünkbe tudtam kifeküdni egy kicsit a napra. De emberek közé régóta nem mentem. Na most sem kell ám extra változásra gondolni,mert olyan fürdőruhát vettem, aminek majdnem térdig érő szoknyás része is van, plusz felvettem egy nagyon vékony valamit, hogy se a felkarom, se a vállam ne látszódjon. A berajzolt vonalaim így is látszódtak valamennyire, úgyhogy volt pár ember, aki erősen megnézte, de az annyira nem is érdekelt. Lubickolni és napozni nekem még nem szabad, úgyhogy csak kísérgettem a törpémet és csak a baba medencébe léptem bele vagy ültem a medence szélén. A férjem meg a lányom viszont folyamatosan a vízben voltak és szemmel láthatóan nagyon jól érezték magukat.

Alig várom, hogy végre el kezdhessek normálisan diétázni, és nagyon bízom benne, hogy legalább egy 10 kiló gyorsan lemegy, mert egyre nehezebb mozogni ekkora túlsúllyal. Nem is tudom elképzelni, hogy sok még nagyobb ember hogyan tud létezni. Nekem ez is iszonyú..

A mellemben a göb "szépen" növekszik emiatt megint kicsit feszül, ha felemelem a karomat, de ezt mondták, hogy várható. A bőröm is kezd elszíneződni, de még nem vészes. Sugár után sokszor benyilall az a terület, ahol az egész dolog volt, de még elviselhető.

Múlt héten voltam bent a biztosítóban és megkérdeztem, hogy ezzel a betegséggel meddig tudok egyáltalán itthon lenni. Mikor kezdhetek aggódni... De a hölgy azt mondta, hogy másfél évig simán, úgyhogy ne stresszeljek rajta, előbb gyógyuljak meg. Menjek REHA-ra, hogy teljesen talpra álljak, stb... Az én munkámat meg amúgy is el kell felejtenem, mert az nem nekem való innentől kezdve. Hát reméljük a legjobbakat.

Tegnap volt a 14. sugárkezelés, tehát a felén túl vagyok. Innentől mehet a visszaszámlálás. :-))

Megosztás a facebookon